Álmoskönyv

 

Nagyon rosszat álmodtam, és furcsa is volt.

Előzményként annyit, volt egy nagyon öreg kutyusunk, aki nem rég halt meg. Én Szegeden voltam és nem tudtam, h már nem él.

Először az utcánkban futottunk, sok kiskutya meg én, furcsa volt futni, olyan volt mintha nem is járnánk, csak lebegnénk, és minden olyan jó volt. Örültem, h van sok kutyánk, és a nap is szikrázóan sütött.

Elég sokat futottunk, és egy kereszteződéshez értünk, vagyis csak én, mert a kiskutyákat elfelejtettem, h körülöttem vannak. Az utcánkban futottam még mindig, de teljesen más volt, mint a valóságban. Bekanyarodtam a felfelé vezető utón, és ott megláttam Bulit.

Sokkal szebb volt, mint a halála előtt. Talán a fiatal kori büszke, élénk Buli volt. Abban biztos vagyok, h tudtam, h őt látom, de sokkal fiatalabb volt. Futott. Mintha mosolygott is volna (bár lehet, hogy csak antropomorfizálom az állatokat… J). Nagyon meglepődtem, és nem tudtam mire vélni, h látom őt, olyan érzés volt, mintha akkor döbbentem volna rá, h nekem van egy ilyen kutyám is.

Utána egy éles váltás jött. Bulit láttam halottam. Egy nagy tartály vízben volt, kis sötét helyen, ami hasonlított egy wc csészéhez.  Arra emlékszem, hogy sírtam, és szomorú voltam.

Jött egy alak és kiemelte onnan a kutyust. Nagyon rossz volt nézni az élettelen testét, h nyaklik össze vissza. Talán a legrosszabb az volt az álomban, hogy láttam, milyen nehezen veszi ki az az alak a testet, többszöri próbálkozás után is. Az a tag nem tudom ki volt, még arra sem emlékszem, volt-e teste, nem éreztem semmit iránta, közömbös volt.

Nem csináltam semmit, csak figyeltem, ahogy kiemeli a Bulit. Sírva ébredtem. ...

Az álmok írója teljesítette, amit kértem, hogy egy érdekes és Káemmes álmot adjon nekem éjszakára, bár csak egy részlet maradt meg, de ez is elég lesz. Me há tudunk mi óvasni, csak nem szeretünk uggye??? :D

Szóval hatalmas berregő asztali számítógépre érkezett az ímél, ami tartalmazta az információt, hogy hogyan kell megcsinálni a statisztika házit. Olvasom, olvasom, de ez már régesrég nem a statisztika háziról szól, hanem hogy megtalálta élete párját, egy öreg, nagyon öreg, talán bordó vagy zöld skodát. vagy nem skodát, de öreg volt, és bordó vagy zöld. És nem humán szubjektum, hanem egy mechanikus egyed. Nos, ezzel igazolva is éreztem a "szubhumán-elméletet". De ami furcsább volt, hogy az ímél változott át, vagy csak ezek paralell futottak, ott volt a kezemben egy Tarr-Krasznahorkai könyv, amit a Káemm írt. Értitek. (Olyan pasit keresek, aki Krasznahorkai regényeket meg Tarr Béla filmeket készít).
De ez a könyv, ez nagyon alter volt. Mert az elején még egész jó, olvasmányos, persze a fent említett szerzők stílusjegyeit magán viselte, de ahogy haladtam, úgy szaporodtak a formai trükkök:) Szóval a végén már visszafelé, tükörírásban voltak írva a dologk, de asszem ott sem mind, hanem random módon. A címek mindenképp. Én meg ennek megfelelően úgy olvastam, hogy alulról fölfelé, aztán a biztonság kedvéért felülről lefelé is, hogy összeálljon a kép. Végül talán megírtam, hogy ez a házi ugyan jó volt, de egyrészt meglehetősen alter (nekem ez má túl elvont) a könyv, másrészt milyen magánjellegű már ez az életem párja ügy.
Amúgy nagyon jó, gratulálok.
Üdv.
bn


A másik, ami később jutott eszembe, hogy találkoztam a régi etika-filozófia tanárommal, akit már akkor nagyon szerettem, de most méginkább nagyon örültem neki, és nagyon megöleltük egymást. Ott volt a régi iskolám is, valami ünnepség, köszönetet kellett volna mondani, vagy beszédet, én meg mondtam hogy nem mondok, mert útáltam ezt a helyet, az egyetle ember akinek hálás vagyok itt, és akit szeretek, az amúgy is tudja, és nem jelentene neki ez a hivatalos hablaty semmit, a levegőbe meg nem dumálok. Szóval jogom van hallgatni.

Heó!!!
Nos apróbb kiesések után végre ismét álmodtam. Annyira emlékszem, hogy Emesével és Nórissal egyszercsak valamilyen megfontolásból elkezdtünk mindenféle anyagból koszorúkat gyártani, de nem ilyen halottasosat hanem adventit, de gyertyát azt nem raktunk rájuk. Nem ám sima koszorúk voltak, hanem mindenféle anygból, raffiából, textilből (az egyik anyukámnak abból a nagyon csúnya keki színű inganyagából) készült. Aztán meg jöttek ilyen emberek és ott voltunk a Dóm téren még mindig koszsorút gyártottunk és egy csomó ember megvette a dizájnos koszorúkat, amelyeket szintén valamely, számomra ismeretlen okból egy hatalmas perzsa szőnyegen csináltunk. És a festéket, mert hogy azt is használtunk, ilyen hatalmas bödönnel, valamelyikünk jól ráborította a szőnyegre, ekkor elkezdtünk a Nórival nevetni, hogy ez már mennyire jó!!! és hogy fetékpocsolyaaaa és ekkor önmagunkhoz híven természetesen elkezdtünk tapicskolni a festékben. Nyakig festékesek lettünk festéktáncunk következtében, amelybe a látogatók, kötzünk a nagymamám meg KoldpléjfejűGébor is beszáltt, aki megbánta bűneit és felkapva megpörgetett. Ám én nem igazán bocsátottam meg nekije, hogy ősbunkó köcsög volt velem, ezért ráönttöttem a fejére egy egész doboz piros festéket. és ő nagyon bután nézett rám én pedig boldogan elugráltam :D. Hát ennyi

Az eleje a homályba vész, mint mindig. Amire először elmékszem, hogy Hugival bolyongunk, és nem találjuk az otthont. Egy este egy néninél kötünk ki, aki gyanakvó. Mert megnyerőek vagyunk, és sugárzik beéőle, hogy pszichológusnak készülök, elmeséli a sorsát, ami nem mondható valami szerencsésnek. Minden esetre megengedi, hogy ott lakjunk egy darabig. Volt neki is egy lánya, akinek meg néger fiú-barátja volt, akinek volt egy szintén néger barátja, és így 4en vagyoráztunk, amikor valamiért elkezdték mutogatni a hímtagjukat. Kellemetlen. (Akkor is kellemetlennek éreztem, de olvastam, hogy ez szokás majmoknál, meg primitív népeknél, hát gondoltam biztos ők is azok, szóval nem valami meglepő, mégha annál otrombább is. )
Egyik nap kimentem sétálni a töltésre. Fura alakok mászkáltak, mint mindig, ha az embe kimegy a töltésre. Az egyik egy 20. század eleji kézben hordozható ágyút vitt magával. Na ez meglehetősen nagyon fura volt. Meg is bambultam hogy mi a manó? (Mi a fészkes foton???) És akkor meg azt láttam, hogy ez az ember egy kisfiút kerget, aki egy akkumlátort visz magával, és pityereg, és tiszta sár a szája belül is. Rettenet. Akkor visszarohantam, megvédtem a fiút talán, vagy amúgy is érdektelennek tartotta az a fegyveres manus a továbbiakban, és amikor odamentem, a fiú egyre csak azt mondta, hogy elvesztette az apukáját, és nem találja, jajj, elvesztettem az apukámat. Megkérdeztem, hogy mikor, nem tudta. Amire legutóbb emlékezett, az az volt, hogy az apa elment bevásárolni a Metroba, míg az anya kertészkedett, meg a kissebb tesójukra vigyázott. És ő valahogy elkószált.
Feltettem magamban, hogy segítek rajta, (derengett, hogy a rádióban hallottam a héten, hogy elveszett egy fiú.) de sajnos felébredtem, aztán próbáltam visszaaludni, és gondoltam a fiúra, de erre már nem emlékszem, hogy mi lett. De remélem sikerült.

Nem igazán emlékszem rá. Úgy dereng, egész éjjel a Hugival tanultam, fejlődéslélektant. Aztán rájöttem, hogy volt még egy olyan részlet, hogy emberek jöttek-mentek, ismeretlenek. És fagyiztak. Én is szerettem volna fagyit. És akkor jött a hír, hogy van egy Lidl fagyizóhely, ahol olcsón lehet finom fagyit kapni. No, ezt gondoltam ki kell használni, és vettem is egy epreset, meg egy kókuszosat (?) ami mellesleg zöld volt. De passzoltak egymáshoz. És az eladók németek voltak, és én erre valahogy rájöttem, és gondoltam jófej leszek, és németül köszöntem nekik, meg úgy kezdtem el, hogy mit akarok. Erre kijavítottak, mert helytelen volt. Tök égő. Aztán végül is rendesek voltak. Meg hát én voltam a béna. És ami még fura volt, hogy ugyan tényleg roppant olcsó volt a fagyi, de "otthon kellett összeszerelni". Azaz kaptam masszákat meg valami port talán meg kókuszreszeléket, és akkor csináljak vele, amit gondolok. Nos, emberek, így vegyetek a Lidlben fagyit:)

Ma úgy volt, hogy nyaraltunk. Együtt a család, a szokásos hangulat, azaz kicsit jobb. (Az autó szét akar esni, de mégsem teszi, a hugi vicces dolgokat mond, és nincs kaja:D) És akkor megállunk egy hipermarketben, már amilyet alábniában találunk, ha jól tévedek, Jednotó volt, nem azért mert ott olyan van, illetve ezt nem tudom, hanem mert a Belga számban olyan van. Ezért később nem cikizni. Beteg vagyok.
Szóval elkezdtünk bevásárolni, és a tojások, amiket venni akartam, mind töröttek voltak. Meg vizet vettünk, ez tuti. Ennek az epizódnak nem emlékszem több részére.
Utána mindannyian egy nagy antik terembe kerültünk, ahol még több ember is várakozott. Padok voltak. Akkor behívtak, mert vizsga volt, és apa meg a Hugi is jöttek. Ez egy kisebb szürke antik terem volt, és ott voltak az ágyak meg kanapé az Irinyi épületből. És azon feküdtek a Kockafejek, mert megkettőződtek!!!! Az egyik Imre bá volt, a régi úszóedzőm. Én mondtam már, hogy hasonlítanak. (Rettegj! 2 Kockafej! az rosszabb mint egy antikrisztus!!!) Szóval ők akartak engem neuropszichológiából vizsgáztatni, de mindenki ott fetrengett azokon a kanapékon. Feltett pár homályos kérdést, amit én méghomályosabban megválaszolgattam, aztán vártam, hogy mi lesz. Az lett, hogy kicsiny Hugom elkezdett flörtölgetni RM1-el, míg RM2 elaludt. Méghozzá úgy flörtölgetett, hogy elkezdett neki mesélni a memóriáról. De az is kiderült az én szavaimból, hogy ez már nyaralás után volt.
A végén apa elkezdte kérdezgetni, hogy na akkor egy 2est megérdemel? És egy 3ast megérdemel stb. Én meg mondtam neki, hogy ne már, ez ciki. ÉS megkérdeztem normálisan hogy hányas, és azt mondta, 3. (pedig mindent tudtam. De legalább nem bukta. Persze ETRen nincs fönn....) Távozni készültünk, és RM2 felébredt. A Hugi megkérdezte tőle hogy hogy van. Erre ő: Sovány vagyok. Soványnak érzem magam. De te Nóra, te nem vagy sovány... Na ezt is jól megkaptam. Aztán visszamentünk anyához a terembe, aztán nem tudom mi lett. Talán utaztunk tovább.

Kettőt is álmodtam.
1. álom:
Szegeden battyogtunk nagy kacagások közepette pár emberkével, köztük talán Almival, de Timi mindenképp ott volt; abban az utcában mentünk, ami az újszegedi Sportcsarnoktól megy a híd felé, és bementünk egy emeletes házba, ami belülről már a Nyammamám lakása volt. Persze, kicsit másképp nézett ki, nagyobb volt, és a nappali bizonyos idópillanatokban a MÁV-állomásra emlékeztetett. :P Egy néninek vittünk ajándékot, aki valami köztiszteletben álló néne volt - én nem nagyon bírtam, hehe -, és nekem csak valami csóró német nyelvű szövegem volt, amire azt mondta, köszöni, de nem érti. Egyébként a nappaliban volt egy óvodáscsoport is, akiket még álmomban sem láttam azelőtt, de az óvónénik - talán kettő volt - álmomban tök közeli ismerősök voltak (éber állapotból szemlélve persze nem). És ott volt a tavalyi osztálytársaim közül is pár (András - bunkóbb volt, mint valaha :P; Andi - olyan volt, mint mindig, tök élethű; és egy Anita nevű lány, aki valójában nemigen létezik, annak a Timinek a szerepét töltötte be, akit Andi "szervezett be" az osztályba anno) és mondták, hogy Szmola üzeni, hogy valamit meg kéne csinálnunk talán HTML-ben, vagy nem tudom, és menjünk már be a Katonába (a suli), hogy együtt hozzuk össze. Ennek persze semmi értelme. XD Anita aztán rám mosolygott, és elkezdte szavalni J. A.-tól a Reménytelenül végét, de nem jól... azt mondta:
"A semmi ágán ül szivem,
Kis teste nyugtalan remeg"
És miközben mondta, egyre inkább óvodás lett. A végére már teljesen az volt, és nem néztem oda, és mikor visszanéztem rá, már fenn állt valamin, és egy rózsaszín papír darumadarat akasztott fel egy polcra (tök féltettem, hogy leesik).  Az óvónénik egyébként mondták, hogy egyben tartják a farsangot meg a ballagást, ami nem tudom, hogy fér össze, és egyáltalán ki ballag... de persze, ők tudják. Ott volt a Zöreg is (hímnemű létrehozóm), aki rajzolt  érdekes nagymacska-fejeket (a nagymacskán belül keverék volt a jószág), egyébként nem volt olyan lepukkant és burnyák, mint szokott. ^^ És valami különös oknál fogva ő fordította le a német szövegemet, amihez nekem egyáltalán nem volt kedvem, szóval semmi rossz érzésem nem volt miatta (legalább tesz valami hasznosat, hehehe).  És az óvodások krepp papírból tettek reám farsangi díszet (bojtot, meg mifenét), aztán kiugrabugráltak szépen egyes oszlopban a konyhába. Utánuk mentem, de nem voltak ott, mert bementek a kamrába, amin belül valami nagyobb játszószoba volt, és ott elbújtak. A konyhaasztalon láttam egy tortának látszó tárgyat (téglalap alakú volt, barna, volt rajta ugyanabból az anyagból valami szoborszerű dísz, meg Times New Romannal ráírva, hogy "sajnáljuk, de nem tudjuk többet igénybe venni a szolgáltatásaikat", alatta néhány ábra, amik úgy néztek ki, mintha rosszul lettek volna kinyomtatva, az alatt meg hirdetés, hogy valami kezdőt keresnek, aki kapiskálja valamelyest a programjukat, mert a képekkel van valami). Mondtam ott valakinek - akit a mamámnak gondoltam, bár nem láttam így konkrátan, hogy ő az -, hogy ott az a torta, de nemigen érdekelte. Közben a kamrából kikandikált Marcsi (csoporttárs), kérdvén, megvárom-e Liát (szintén csoporttárs), mert később jön. Valamit még megjegyzett arról, hogy Leonardo DiCapriót is csak a Replikátorok koncertre engedik el, és arra ő menni akar, én meg röhögtem, hogy pont arra (de a Replikáre gondoltam közben). Ott volt Borsó is, aki tök másképp nézett ki (alacsonyabb volt és vézna, trendi fehér fölsőben, karamellszínű hajjal, amiben világosabb tincsek voltak, és a bőre is sötétebb volt, meg az arca is más), meg másképp is viselkedett, de valahogy mégis tudtam, hogy ő az. Nagyon megölelgetett, zavaromban megveregettem a hátát, és azt mondtam, "te kis nyomi". :P És valahogy karácsony volt.

2. álom (felébredtem hajnalban, és visszaaludtam):
A csoportunk egy része Szokóval császkált valami plázában, aztán valahogy raktáráruház lett inkább, és Szokó akart valamit ilyen nagy fagyasztópultból; majd szatyrokkal indultunk haza, de a többiek addigra már lettek valahova, felszívódtak. Tél volt, kezdett sötétedni. Elég kedélyesen dumálgattunk a tanárnővel, de azt nem álmodtam meg, miről. Aztán alig, hogy elbúcsúztam tőle, jött valami fazon egy általam divatosnak vélt kics kocsival (inkább rohamosztagossisaknak nézett ki, így utólag :P), és magam elé emeltem a karom, gondoltam megáll, vagy kikerül (pedig általában nem várok ilyenre), de nem így történt. Tök hosszan néztem a megátalkodott trendi fejére (rózsaszín napszemcsi, melírozott vödörséró, szoláriumozott bőr), és simán elütött. Még valami visszafogott, ám gonosz élvezet-/elégtételfélét is láttam a képinn. És elütött. Próbáltam úgy esni (kb. dőltem, mint egy fa), hogy középen a kerekek között legyek, de azok épp, hogy leértek a földre (mint a matchboxoknak), aztán valahogy tényleg olyan könnyűnek tűnt a járgány, mint egy játékautó, le is löktem magamról, bele egy pocsolyába, amiben el is merült szerencsésen, de a szatyrom valahogy belekerült, azt még kirángattam. A koma szerintem megúszta, felszívódott; vele kapcsolatban csak annyit nyugtáztam, hogy mégse győzött le, mégse ersebb. Aztán valahogy ott lett egy nag, hi-tech tévé, elkezdtem kapcsolgatni a távirányítóját, és a teletext valahogy a "világban" jelent meg. Gondoltam, mit ki nem találnak... :P

Hát szóval az első helyszín a határátkelőhely, és a fotóstársak mentek kirándulni, valahogy Bé is ott volt és ment ő is tev szerint, én viszont csak az utolsó pillanatban csapódtam hozzájuk bakancs és egyéb felszerelések nélkül, viszont így is tökéletesen örültek nekem, és mondták, hogy annyira végülis nem is fontos a felszerelés, ezért a következő pillanatban Bé és Csaba kihajigálták a cuccaikat a busz ablakán, amibe beszálltunk. A következő helyszín a buszból kiszállva valami táborhely volt, ami egy nagy szobából állt és a Bé megint lerakta mellém a maradék holmiját amit nem hajított ki a busz ablakon aztán az ölembe ült és úgy hallgattuk Csabit.
Snitt...
És valami iszonyatosan előkelő hotelben vagyunk a családocskámmal valami idegen nagyvárosban, aholis még mindig nincsenek ruháim, ám a hotel ad, amit cfsak szeretnék, úgyhogy egy rakat előkelő és gyönyörűséges ruhát választhatok magamnak a megbeszélésre, amelyen valójában csak azért vagyok jelen, hogy szépen felöltözzek, mert apu céges vacsorája. A következő pillanatban és még mintegy fél óráig azt álmodom, hogy éppen próbálom magam kisminkelni, de valahogy borzasztóan elcseszem állandóan és mindig mindenki lefikázza, ráadásul a ruhám derekát is összekentem teljesen, de azt is meg a sminket is sikerül lemosnom. Úgy hogy csatlakozom a társasághoz, az előkelő hotelből azonban a mi konyhánkká váltott a helyszín, de még mindig mindenki rettenetesen előkelő. És legnagyobb meglepetésemre a cég elemzését KáeL tanárúr végzi, aki megint nem apu cégén belüli munkáját mondja el, hanem valami nyelvész fejtegetést bonyolít le, amelyet mindenki nagyon megtapsol, aztán felébredtem vala.

Mai álmom két főszereplője (mint ennek veszélyére tegnap este Csiga figyelmeztetett, és hát persze be is következett) Káemm és Nóra kisasszony, helyszíne szeged. A fehér szoknyámban voltam. Fú. Ma azt fogom felhúzni:)
Szóval találkoztunk. Hogy minek, azt nem tudom. Aztán sétáltunk, leültünk a Dugonics téren, nagyon összebújtunk, és fájt a háta, és megsimogattam, és elmúlott benne a fájás, és azt mondta, hogy még mindig nem érti, hogyan csinálom ezt, de nagyon szereti, és meg is csókolt, és beszélgettünk is, de nem tudom, hogy mit. Aztán egyszer hirtelen elindultunk hazafelé, azt hiszem, és akkor mondott valami olyasmit, hogy most már nem kellene ennyire összebújni ("vegyünk vissza...") mert köztünk úgysem lehet semmi. De azért mégis volt. Ajaj.
Itt schnitt.
Aztán volt hogy egy ótvaros kis viskóban laktunk elhanyagolt kerttel, talán tyúkok is voltak, de belül olyan volt, mint a mi lakásunk, és onnan akartunk anyáal menni a mamámhoz, és cseteltem Káemmel, akihez szintén menni szándékoztunk, és aki nem mellesleg Harkányban lakozott (Csiga), aláíratni az indexet, vagy megnézni, hogy mennyit nőtt a bölcsességfogam. A Zsófihoz meg sok ismeretlen vendég akart jönni, és elfelejtettem nadrágot húzni.
Meglehetősen sok itt a valóságelem. Ajaj

Nem tudom Nektek teljes részletességgel elregélni mai álmom, de volt benne valami vetélkedő, ahol ilyen csapatok voltak. Én a Szalai Gáborral (altájos csoporttárs) meg Csermelyékkel voltam egy csapatban (madarászkölkök). Egy áruházban volt a vetélkedő és mindenféle feladat volt, többekközött elküldtük Csermelyéket almát szedni a Gáborral. Pontosan egy kilót kellett hozni, ezért jöttek ilyen háromnegyed almák, meg fél almák, de nem úgy, hogy látszott, hogy felvágtak egy almát félbe, hanem rendesen volt ott is héja, ahol megfelezték vala :D.
Meg volt valami emeletes ház is, ahol én valami okból kinnhagytam a hátizsákomat a folyosón. És nagyon aggódtam, és vissza akartam menni, berakni a lakásba, de a fiúk azt mondták, hogy nyugodjak meg senki sem fogja ellopni. Úgyhogy a seggemen maradtam. De aztán még nagyon siettem valahova, valamiért. Talán az állomásra Ibolyáért, de ez nem Szegeden játszódott, hanem valami nagyvárosban. Egészen szép régi épületek voltak és olyan nagyváros volt, ahol kivételesen szeretnék élni. Volt metro meg villamos, de nem volt olyan mocskos és gusztustalanul zsúfolt, mint általában a nagyvárosok szoktak.Hát ennyire emlékszem most.

Gondolom volt valami előznény.
Aztán egy tömött vonaton? Villamoson? Lényeg, hogy megérkeztem egy idegen városba, lepusztult volt, meg kihalt. Sebaj, én a postát kerestem, egy csomagot szerettem volna föladni a családnak. Volt benne egy csomó jó cucc, ahogy emlékszem. A posta is olyan volt mint a város, koszos és kopott. Az emberek unottan dolgoztak, és valami iszonyatosan rettenetesen bonyolult módon lehetett feladni dolgokat. Én meg elkeveredtem az útvesztőben, és egy néne elkezdett velem sipákolni, azt hiszem, aztán egy bácsi, akinek mondtam hogy ne parázzon már, erre tök jófej lett, és elmesélte nekem az életét meg a nyomorát (a dög, kihasználta, hogy egy pszichóssal került szembe), és úgy tűnt, hogy minden rendben lesz, de aztán eszünkbe jutott hogy valamit elfelejtettünk, és akkor kezdődött a rohanás, nem emlékszem pontosan miért hova hogyan, csak azt tudom hogy tél volt, és hideg, és megint azon a zsúfolt járművön kellett utaznom. Szerintem villamos volt. És  olyan volt, mintha mindenki ellenség lenne. Kellemetlen.
Aztán leszálltam, ha jól tudom, és valami fedett helyre érkeztem, és ott termett egy fiú, aki a postán is ott volt, és segíteni akart, engem meg közben megfosztottak minden személyazonosságomtól, és kétségbe voltam esve kicsit, de ő nyugtatgatott, meg odabújt, és mivel "tűzön-vízen" igyekezett hozzám, nem volt túlöltözve, sőt! Így én betakargattam, és ölelgettem, hogy ne fagyjon meg. Már egész szerelmes kezdtem lenni, (közben a külvilág folyton cseszegetett persze, meg el voltunk bújva egy öltözöfülke-szerű cuccba, ami el van függönyözve a külvilágtól) és akkor odaszólt valami barát hogy engem ki lehet használni minden szarra, reggel egy gyilkosság vádját is rámkenték, nemtudommi, erre a haverom is ellenem fordult, kivetette magát a fülkéből, és úgy csinált, mintha bántottam volna (ne adj isten, meg akartam volna ölni!)
Akkor feladtam, és engedtem hogy elvigyenek a rendőrségre. Engedtem volna, ha akkor kintről nem hallatszik gyerekhang, és ilyesmit kiabáltak"Beledobtak a tóba, beleraktak a tóba, nem tudunk kijönni, ólom van a lábunkon!"
És senki nem csinál semmit!!! Hát én kirohantam a házból, és kiszedtem a gyerekeket, bevittem őket, hogy ne legyenek a hidegben. És akkor a gyerekek, akik metamorf lények voltak, mert palántákká alakultak meg vissza, kérdezték, hogy hogyhogy én ilyen erős vagyok, hogy ki tudtam szedni őket, mert ők nem tudtak kijönni. Erre én azt mondtam: "Ti még kicsik vagytok, én meg nagy. Ha ti megnőtők, nagyok lesztek és erősek!"
(Ésakkor még egy wellnessnéne elkezdte elemezni, hogy ő is tudja ám, milyen jót tesz a virágoknak, ha beszélnek hozzájuk.)

Én megértettem. Asszem. Egy részét mindenképp.

Ma délután aludtam - mer' mér' ne, nem mintha akartam volna - s álmot láttam vala (többek között). Amelyből a következő részleteket bírom rekonstruálni:

Először valami előadáson voltunk (nem fejedelmi a többes, legtöbb álmomban érzem, hogy van velem valaki, még ha nem is tudom, vagy törődöm vele, hogy ki) egy alacsony, kupolás teremben, ami kör alakú volt, és a fal, de lehet, hogy a megvilágítás is királykék (kicsit planetárium-fíling, de azé mégse). Az előadásra nem nagyon figyeltem, de rémlik kedvenc Kockafej oktatónk, mint előadó, meg még egyéb híres emberkék is előadtak röviden (de durván híresek! Tommy Lee Jones pl. - nem, gőzöm sincs, mit keresett ott :P). És ott volt Almi pajtás is (remélem, nem gond, ha a fedőneved használom XD), és furcsamód a terem leghátsó részében elég régi (olyan "közhasználatra"-típusú) számítógépek voltak, és mi számítógépeztünk, nem törődve olyan apróságokkal, hogy lehet-e, illik-e. :P Azaz én lehet, hogy nem is, mert mintha nem tudtam volna elndönteni, akarjak-é.

Aztán a koleszban termettünk hirtelen, ahol a szoba úgy volt rendezve, mint eredetileg (az összes ágy egymással párhuzamosan), és nagyobb is volt a szoba, valamint az ágyam helyzete bizonytalan volt (vagy egyszer odébb volt, máskor meg nem; vagy csak azt hittem álmomban, hogy odébb van; vagy mindkettő). Különösképpen ott is volt egy batár asztali kompjúter, az ágyam mellett, de hogy min állt, azt nem tudom. Bele akartam csatlakoztatni szobatársnőm netkábelét, de nagyon nem  helyen kerestem a csatlakozót :P [ez a visszatérő elem látensen - vagy manifeszt módon :P - a számítógépfüggőségemre utalhat, hehe].

Aztán valami tábor- vagy fesztiválféleségen voltunk, csomó ismeretlen ember - már Almi sem volt vélem, szipp -, de valahogy tudtam, hogy mind pöszichósok. Rém nagy bandába volt tömörülve a nép, és várták az instrukciót, nem tudom, kitől (álmomban se tudtam, az fix). Így utólag eléggé emlékeztet a BTK-s gólyatáborra, de itt mindenféle korú meg stílusú ember vala. Találkoztam Ádámmal, akiről amint megláttam, bevillant, hogy 'messter' fedőnéven tevékenykedik, amit eredetileg saját magamra találtam ki, de elismerem, hozzá jobban illik. XD Dumáltunk valamit, de már nem tudom, mit, pedig vicces volt (rohadt késleltetett felidézés!), aztán lemaradtam valamiről, meg nem is figyeltem, és nem voltam tisztában vele, mi a feladat, de becsatlakoztam egy csapat ember közé, akik valamiféle járműbe szálltak befelé. Eleinte autónak tűnt, bár elég speckós volt és a teteje mintha nyitott lett volna, de lehet, hogy üvegteteje volt. Már menet közben volt, én meg egy másik lány nemigen fértünk be, de ő nem zavartatta magát, a jármű épp felemelkedett a levegőbe, és a lány elkapott valami fogantyút az alján, és ott lógott, én meg követtem a példáját, egy másik fogantyú is lévén ott, bár tartottam tőle, hogy nem fogom sokáig bírni a kapaszkodva lógaszkodást. De kiderült, hogy nem is mentünk sokat a cuccal, legalábbis nem sokáig, és a csaj fogantyúja elengedte az "anyahajót" és ilyen ejtőernyőszerűen lassította a földetérését, de valahogy még mindig hozzá volt csatlakozva a járműhöz. Az enyém is így kezdte, csak az levált a járműről; asszem, én csináltam vele valamit, de mintha kicsit selejt is lett volna. :P Így aztán távolabb értem földet, és el is vesztettem a bandát, persze, meg ismét lemaradtam a parancsosztásról. Láttam, hogy sátrak voltak mindenfelé, ilyen zöld katonai sátrak, csak nem olyan nagyok és nem annyira elnyűttek. Csoportokban táboroztak le a népek, és én úgy képzeltem, minden csoportnak van valami feje, aki irányítja a többit. Kinéztem két ilyen ikreknek kinéző csajt (bár felvillant előttem a lehetőség, hogy csak nagyon hasonlítanak; sokszor van, hogy eleinte keverem az ilyen emberkéket), megkérdvén, nem-e lehetnék-e a csapatukban, erre lazán kiröhögtek, hogy nekik mindegy, mert ez úgy van, hogy ők egyszerűen csak más feladatot kaptak, valamit majd csinálni fognak, mi többiek meg eldönthetjük, hogy köréjük tömörülünk-e avagy hova, és majd az ő cselekvésüktől fog valahogyan függeni, hogy mit kell tennünk. Őszintén reméltem, hogy engem nem jelöltek ki véletlen ilyen 'kiválasztottnak', mert nemigen szeressem, ha mások dolgai tőlem függnek, mindazonáltal lehetségesnek tűnt, mivel nem voltam ott, mikor megmondták, ki mit tegyen (egyébként amit a két léány elmondott, nem emlékszem, hogy megfogalmazták volna, inkább éreztem, mint hallottam és feldolgoztam az infót).

Nah, kábé ennyi. XD

Már megint csak homályos foszlányok maradtak, a fenébe is.
Amire emlékszem, az egy olasz lány, akivel beszélgettem. Angolul és németül. (azért vicces, ma egész éjszaka angolul és németül társalogtam) De abban nem voltam biztos, hogy tud németül, de ahogy fáradtam (mert ugye ha sokat gondolkodik az ember, álmában is lefárad), mindig németül jutottak eszembe a dolgok. Roppant kellemetlen volt, de azt mondta hogy nem gond, érti ő. Engem azért zavart, hogy még csak annyira sem vagyok konzekvens, ha elkezdek egy mondatot egy nyelven, akkor úgy is fejezzem be.
És valahol a Mecsek környékén ücsörögtünk, ahol kivágták előzetesen az erdőt, de az a kellemes meglepetés ért, hogy visszaültették. Épp akkor, amikor mi ott voltunk. És a legviccesebb az volt, hogy nem csak a fákat (mondjuk azokat is különös gonddal, egyenként vitték oda), de az ajlnövényzetet is újratelepítették. És ott vitték a kis virágpalántákat.
És amire igazán fölkaptam a fejemt, az az volt, hogy Humixszal locsoltál a talajt előtte, hogy szép legyen az erdő. Dagadtam a büszkeségtől, újdonsült olasz barátnémnek el is eséltem, hogy Édesapámék kezdték el gyártani a Humixot, és hogy milyen király levéltrágya (tápoldat) is az. Tulajdonképpen, ma még az erdőtalajnak is használ, akkor biztos az ;)

Természetesen nem emlékszem tökéletesen. De most keltem ám! rögtön elkezdtem írni. Sebaj.
Ami először volt, és a homályba vész, az kapcsolatos az általános lélektan tanulással, meg vizsgával. Igen-igen, ott volt pl.egy volt osztálytársam, aki gazdaságira jár, és ismerte Baddeleyt. Meg voltam döbbenve, ez is tuti.
Szerepelt benne a Jate (?). Olyan kontextusban mindenképp, hogy oda jártunk, és mivel péntek volt, és vizsgaidőszak, nem volt az ég egy adta világon SENKI. Meg valami temetés ügy is volt. Kábé.
Szerepelt benne Csiga is, igen-igen, aki hazavitt, amiből az következne, hogy előtte nála voltam, és reggel vitt haza, és ez senkinek nem tűnt fel igazán. Még be is akart jönni, megnézi a napaliban a csempét, mert ő is olyat akart volna, de Apa azt mondta, hogy nem, mert aki kukkol az nem nézheti meg a csempénket, és ő nem fog hozzászólni. A számítógépemmel is volt valami, asszem ottfelejtettem.
Aztán valahogy az általánosiskolám elé kerültem, és ott volt egy csomó táncoló ember is, talán a Hugim is. És én is szerettem volna táncolni, és akkor jött az egyik szélhámos gimistársam, aki amúgy mindig a táncos párom volt, de nem tudott táncolni, nade most valahogy mégis tudott. És rengeteget keringőztünk. És valami hihetetlen ruhám volt, és vékony is voltam, de a ruha az fontosabb, ilyen buggyos-libbenős szoknya volt, és alatta kötött fürdőruha szerű dolog, ami hasonlított a kislánykori tornaruhához, csak kötött volt. Értitek. És jött egy barát, akinek be kellett mutatkozni, és olyan viccesen, ódivatúan biccentettem. Aztán keringőztünk tovább. Jó volt.Aztán valami modernkori bűnös rákkenroll zene jött, és megjelentek a szülők, és anya olyan tánvot lejtett, hogy ihajj. Én nem arra nem tudtam táncolni.
Aztán megint jött valahogy a vizsga. Nem tudom...

Szervusztok kedves többi blogolótársak és egyéb képződmények, akik olvassátok!
Hát akkor az első álmom, amely bejegyzésre kerül, az a mai : 2008. június 1.-re virradó reggel.
Az éjjel nem aludtam zavartalanul, de vicceset álmodék, mégpedig vízben röpvízilabdázó emberekről és K.L. tanárúr is szerepelt. Nem tudom milyen okból álmodtam vele. Ő volt a röpvízilabda-edző és közben, nem a játékkal kapcsolatos tanácsokat osztogatott, az egyébként a voltosztálytársaimból álló csapatnak, hanem, hogy a keleti gyűjtemányben milyen jelzetnél találják meg a könyveit. :D. Ehhez még hozzátartozik, hogy a már említett extrémsportot űző osztálytársaimból álló csapat, ezt csodálatosan képes volt kódolni a játékra és legyőzték az uszoda helyi röpvízilabdaválogatottját.
Ezekután megjelent Csaba is, aki lefotózta a fantasztikus csapatot, majd megkért igyak vele egy kávét. Megittuk a zöld színben pompázó kávénkat, ami érdekes módon senkit sem lepett meg (mármint hogy zöld színű) és elbicikliztünk valami Békavár szerű helyre, és akkor Norah Jones :sunrise című zenéjére felébredék vala.
Hát elég nyakatekert kis álom jutott nekem mára. Azt hiszem ennyi. Üdv néktek.