Szóval találkoztunk. Hogy minek, azt nem tudom. Aztán sétáltunk, leültünk a Dugonics téren, nagyon összebújtunk, és fájt a háta, és megsimogattam, és elmúlott benne a fájás, és azt mondta, hogy még mindig nem érti, hogyan csinálom ezt, de nagyon szereti, és meg is csókolt, és beszélgettünk is, de nem tudom, hogy mit. Aztán egyszer hirtelen elindultunk hazafelé, azt hiszem, és akkor mondott valami olyasmit, hogy most már nem kellene ennyire összebújni ("vegyünk vissza...") mert köztünk úgysem lehet semmi. De azért mégis volt. Ajaj.
Itt schnitt.
Aztán volt hogy egy ótvaros kis viskóban laktunk elhanyagolt kerttel, talán tyúkok is voltak, de belül olyan volt, mint a mi lakásunk, és onnan akartunk anyáal menni a mamámhoz, és cseteltem Káemmel, akihez szintén menni szándékoztunk, és aki nem mellesleg Harkányban lakozott (Csiga), aláíratni az indexet, vagy megnézni, hogy mennyit nőtt a bölcsességfogam. A Zsófihoz meg sok ismeretlen vendég akart jönni, és elfelejtettem nadrágot húzni.
Meglehetősen sok itt a valóságelem. Ajaj
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.