Gondolom volt valami előznény.
Aztán egy tömött vonaton? Villamoson? Lényeg, hogy megérkeztem egy idegen városba, lepusztult volt, meg kihalt. Sebaj, én a postát kerestem, egy csomagot szerettem volna föladni a családnak. Volt benne egy csomó jó cucc, ahogy emlékszem. A posta is olyan volt mint a város, koszos és kopott. Az emberek unottan dolgoztak, és valami iszonyatosan rettenetesen bonyolult módon lehetett feladni dolgokat. Én meg elkeveredtem az útvesztőben, és egy néne elkezdett velem sipákolni, azt hiszem, aztán egy bácsi, akinek mondtam hogy ne parázzon már, erre tök jófej lett, és elmesélte nekem az életét meg a nyomorát (a dög, kihasználta, hogy egy pszichóssal került szembe), és úgy tűnt, hogy minden rendben lesz, de aztán eszünkbe jutott hogy valamit elfelejtettünk, és akkor kezdődött a rohanás, nem emlékszem pontosan miért hova hogyan, csak azt tudom hogy tél volt, és hideg, és megint azon a zsúfolt járművön kellett utaznom. Szerintem villamos volt. És  olyan volt, mintha mindenki ellenség lenne. Kellemetlen.
Aztán leszálltam, ha jól tudom, és valami fedett helyre érkeztem, és ott termett egy fiú, aki a postán is ott volt, és segíteni akart, engem meg közben megfosztottak minden személyazonosságomtól, és kétségbe voltam esve kicsit, de ő nyugtatgatott, meg odabújt, és mivel "tűzön-vízen" igyekezett hozzám, nem volt túlöltözve, sőt! Így én betakargattam, és ölelgettem, hogy ne fagyjon meg. Már egész szerelmes kezdtem lenni, (közben a külvilág folyton cseszegetett persze, meg el voltunk bújva egy öltözöfülke-szerű cuccba, ami el van függönyözve a külvilágtól) és akkor odaszólt valami barát hogy engem ki lehet használni minden szarra, reggel egy gyilkosság vádját is rámkenték, nemtudommi, erre a haverom is ellenem fordult, kivetette magát a fülkéből, és úgy csinált, mintha bántottam volna (ne adj isten, meg akartam volna ölni!)
Akkor feladtam, és engedtem hogy elvigyenek a rendőrségre. Engedtem volna, ha akkor kintről nem hallatszik gyerekhang, és ilyesmit kiabáltak"Beledobtak a tóba, beleraktak a tóba, nem tudunk kijönni, ólom van a lábunkon!"
És senki nem csinál semmit!!! Hát én kirohantam a házból, és kiszedtem a gyerekeket, bevittem őket, hogy ne legyenek a hidegben. És akkor a gyerekek, akik metamorf lények voltak, mert palántákká alakultak meg vissza, kérdezték, hogy hogyhogy én ilyen erős vagyok, hogy ki tudtam szedni őket, mert ők nem tudtak kijönni. Erre én azt mondtam: "Ti még kicsik vagytok, én meg nagy. Ha ti megnőtők, nagyok lesztek és erősek!"
(Ésakkor még egy wellnessnéne elkezdte elemezni, hogy ő is tudja ám, milyen jót tesz a virágoknak, ha beszélnek hozzájuk.)

Én megértettem. Asszem. Egy részét mindenképp.