Nem tudom hol. Homályba vész. Emeletes ház. Az alsó szinten a Kinga lakik (általános iskolában legjobb barátnőm) Lemegyek hozzá meglátogatni, mert már nagyon régen nem találkoztunk. Meghatódok. Gyöngy állatokat mutat. Van az alsó szinten egy régiségkereskedő is. Sokat járunk ide. Egyik nap elvezettem hozzá egy német nénit, aki ezért igen hálás volt.
Egy étteremben a közelben a Mamival ebédelünk. Egy angol idős hölgy műanyag mélytányérjából szeretnék almalevet inni, ő ezt felháborodva észleli, és szól a pincérnek, hogy az öntse ki az almalevemet.
Ez után (vagy előtt) megtudjuk, hog meghaltak a szüleink. Egy ideig még "tivornyázunk". Voltak ott pszichósok. Ott volt a Molnár Zsuzsi, akivel igen jóban voltam. Döntenem kellett a felől, hogy a Hugimat kivégzik-e. Nem tudom már, de valamit elkövetett, amit nem kellett volna. Azt mondtam, hogy ne végezzék ki!
Aztán itthon voltunk. Minden rettentő valóságos lett. Az Ági nézte a TV-t. Én Apa gépén neteztem, minthogy ő már nem volt... Elkezdtem mondani az Áginak, hogy ő végiggondolta-e már, mit jelent, hogy árvák lettünk. Hogy magunkról kell gondoskodni, hogy nekünk kell az örökség stbb anyagi dolgokat elrendezni, hogy a céget nekünk kell irányítani, és nem lesz SENKI, aki figyel ránk, vagy ha nem tudjuk, mondjuk, hogy hogyan kell pontosan elkészíteni a túrós sütit, felhívhatjuk. De az Ágit ez nem érdekelte. Bennem egyre mélyebben tudatosult a valóság. Felmentem a szobámba, ami ugyanúgy volt, mint ahogy lefekvés előtt hagytam. Szemben álltam a polcommal. és ahogy csak bírtam, elkiáltottam magam: Anyukám! Apukám! Anyukám! Apukám!
(akkor felébredtem)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.