Egy nagy házban voltam, sok kis szőrös állattal.
Nem tudom milyenek voltak. Igazából semmire nem hasonlítottak, de nagyon kedvesek voltak, és sokat segítettek a ház körül. Ott laktam, egyedül.
Egyszer mondtam, h ki kéne teregetnem, és az egyik kis állat mondta, „minek csinálnád te, amikor itt vagyunk mi neked!”, és kirepült a kezemből a cuccos. Gondoltam tök jó, legalább nem kell ezzel foglalkoznom, le van tudva. De olyan érzés volt, h még csomó elmaradásom van, amit nem akarok szegénykékre bízni, merthogy keveset élnek… Aztán hirtelen az egyik temetésén is ott voltam, de egyáltalán nem éreztem fájdalmat. Inkább csak külső szemlélő voltam.
Vissza a házba. Bevillant, h vizsgára kell mennem, és hogy nem tanultam rá eleget. De volt kevés idő az indulásig, tanulni akartam rá, erre meg az egyik állatka megnyugtatott, h „ne aggódj, majd segítünk, ha valami gond lesz”. Én meg gondoltam magamba, aha persze, még írni se tudtok... Valahogy meghallották, mert mindenki hangos kacajban tört ki. Én is nevettem velük együtt.
Aztán valahogy elfelejtettem a vizsgát, és elmentem írni tanulni a volt általános iskolámba (én, aki pont tudott írni…), ami tök máshogy nézett ki, mint eredetiben, de tudtam, h ez az az iskola. Beléptem és olyan ködös volt minden. Elindultam a terem felé, és egy kisgyerek köszönt, és kérdezte, „vigyáznék-e rájuk, míg a tanító néni vissza nem jön?” Mondtam, h „ahaa, de azért tanulnom is kéne a vizsgára”.
Hát köbö ennyi volt a kis-kocka álma (fejlődés vizsga előtti héten), mert felébresztettek…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.